Holdvirág Lélekmesék Annától

"Egy teliholdas farsangi éjjelen

Kivételesen úgy határoztam, hogy elmegyek erre a bálra. Bár már annyin voltam... Felvettem a szokásos tündérkisasszony rózsaszín fodros muszlinruhám, és belibbentem a terembe. 
Már érezhető volt a sokadalom sűrű energiája. A vonzások és választások kacér sóhajai, a lágy melódiák, a pillantások tüze és a pezsgő vidám buborékai egybeolvadtak egy forró áramlatban, a tánc csábításában. 
Csak a kandalló mellett üldögélt fázósan egy magányos, választékosan öltözött úriember. 
Felkeltette a kíváncsiságom. Vajon mitől oly szomorkás? Én majd biztos mosolyt csalok az arcára, ebben nagy tündérporos gyakorlatom van. Közelebb sétálva, látom ám, hogy magához Kékszakáll Herceghez vonzott a Telihold. Mintha már várt volna rám, lágy susogó hangját a szívemben hallottam. 
- Jött megmenteni engem, drága Hölgy- bókolt kissé félszegen, és megkínált a gyöngyöző nedűvel- csak ne is mondjon semmit. Elég ha itt van. Érzem pihegő kis teste melegét. Pont erre van szükségem...hadd meséljek...végre hadd mondjam el valakinek.
Arcom rózsássá pirult, és alig vártam, hogy bizalmába fogadjon ez a különleges, izgalmas férfiú. 
- Tudja, annyian felkeresnek. Izgatja őket a kastélyom. A száztornyú, csengő-bongó, sokszínű váram. Eljönnek, és lelkendeznek. Omlanak a mosolyomért. Odaadnak mindent... fürdök bennük. És utána...mindent akarnak. Ismerni szeretnének. De a szívem kulcsát senkinek sem adom. Ez még kíváncsibbá teszi a szende szüzeket. Kincseskamrát sejtenek benne, ragyogó ékszerekkel, melyek fényétől még gyönyörűbbek lesznek. De fájdalom! Nem kapják meg. Sose...
- Vajon miért? - kérdeztem elakadó lélegzettel.
- Titkos ez a kamra... rejtegetem... - már egészen halkan beszélt, szinte csak magának. - Félek, hogy valaki tényleg kinyitja... és rájön, hogy mi is lapul benne... mert sok vér, sok bántás, sok becsapás, hazugság, szenny és csontváz van benne! Az utolsó szavakat már szinte sziszegte a fülembe. - Félek, ha megtudják, elhagynak, nem szeretnek, nem jönnek, nem sóvárognak! Engem ez tart életben....szükségem van rájuk! Ezért hallgatok sejtelmesen. Addig jó, amíg nem lesznek kíváncsiak. Egy ideig elvarázsolom őket, hogy ne gondolkozzanak. És utána, már elvesztek... szolgálnak halálukig – mosolygott gonoszul. Egy-kettő van, aki el tud menekülni... de ezt sem bánom, jön helyettük új....mint Magácska, ugyebár? - simította meg érzékien a karomat. 
Végigborzongott a testem. Megéreztem azt a sóvárgó, igaz szerelemre áhítozó Férfit, aki nem meri megmutatni Lelke belső szobáját, fél, hogy egyedül marad, fél, hogy nem lesz, ki melegítse fáradt szívét. 
- Akár meg is menthetném... elvezethetném a feltétel nélküli szeretet puha ölelős fészkébe – morfondíroztam. Hatalmamban áll...

De hirtelen elhallgatott a zene, és a tűnékeny hangulat bűbája szertefoszlott. Fázni kezdtem, és csillagpillantásommal megajándékozva őt, elsuhantam mellőle.

Legközelebb nem tündérkisasszonynak öltözök.”

 

"Tükör

Hajdanában-danában, a régi világban, még a bűvészeknek is vizsgázniuk kellett. Micsoda badarság, ugye? Hiszen vagy tud varázsolni valaki, vagy nem. Vagy ezt meg is lehet tanulni?
Igazi mágussá válni, kápráztatni, szíveket zsongítani mindenki szeretne...de az út, az út néha kacskaringós.

Volt egyszer egy bűvészinas. Minden vágya ez volt...mágiázni, érzéseket megragadni, bűbájosan hatalmat gyakorolni. 
El is indult világhódító vándorútjára, beavatásokra várva, amelyek majd felkészítik élete nagy művére. 
Ment, mendegélt, mígnem egy vadvirágos végtelen rétre nem érkezett. A szellő lágyan fodrozta a selyemfüvet, simogatta a virágok szirmait. És láss csodát! A mezőn végtelen sok kút ücsörgött, színes sziromszoknyáikat maguk köré tekerték, forrásuk egészen Földanya méhéből eredt. Kerek szemükben szikrázóan, szerelmesen tükröződött vissza a napsugár.
Sejtelmesen hívogatták őt... Mindegyik szép volt. Mindegyik más volt. A bűvészinast már régóta gyötörte a szárazság, mélyről jövő, ősi szomjúsággal áhította a friss, éltető vizet, a felüdülést.
És egyszerre mindből inni akart. Egyszerre mindnek a tükrébe bele akart nézni, mert mind mást mutatott. Egyszerre akarta érezni a sok-sok vízcsepp lágy hullámsimogatását a bőrén. Belerészegült a lehetőségbe, hogy ilyen selymes habokban fürdethesse meg arcát. Mindben újjászületett. Mindben reményt kapott. Mindben ihletődött. 
A rét elvarázsolta őt. A kutak elbűvölték. Hosszú évek teltek el a végtelen élvezetben, és ő nem vette észre, hogy elveszett.

Egyik tüzes Szentivánéjen, amikor a kutak évente egyszer, beszélni tudnak, így zsongtak-csobogtak egymás között: Nővérek! Itt a máguspalánta. Merít, táplálkozik belőlünk. Jó szívvel adunk. Pillantása, simogatása hízelgő. De minket nem tisztel. Nem törődik velünk, csak saját magára figyel. Csak a szemével néz minket, nem a szívével lát. Legyen elég... 
És elfátyolozták lelkük csillagszemeit, befedték méhük éltető vízforrását a mohó mágus elől.

Újabb világok épültek és dőltek romba, mire a vándor hosszú útja során, egy holdvilágos éjszakán eljutott egy eldugott erdei tisztásra, ahol egyetlen kút állt. Lassan, fejét hajtva lépett hozzá, szelíden kérve az enyhülést. 
És a kútban csakis Önmaga Igazi Arcát látta. A valódit. A szívvel-lélekkel élőt. A kitartót. A megpihenni vágyót. A szeretettel teltet. Ez volt az ő Életasszony Kútja. A tápláló Forrása.

Mert mindannyiunknak van ilyen. De fel kell ismernünk... meg kell találnunk. Mert benne rejlik a Varázslat. A kút mélyén...Igen.

A szívünkben."

 

2016. február 23.

 

Szerző: Gergely Anna. A mesék a forrás megjelölésével és változatlan tartalommal, a linket hozzátéve megoszthatók.